Könnyező szikla

-         Mi járatban vagy itt Lucius? Miért akarsz velem beszélni?

-         Talán nem beszélhetek csak úgy a fiam mennyasszonyával?

-         Nem vagyok a mennyasszonya.

-         Még nem. Amúgy nem ezért jöttem.

-         Akkor? Mi másért?

-         Meglepődtél, mi? Azt hitted, a házassággal akarlak nyaggatni. Az legyen a fiam dolga. Ha te nem mész hozzá, majd találunk neki mást. Ő választott. Ha nem jön be neki a dolog, választok én. Ennyi.

-         A lényeget, ha kérhetem!

-         Lehet, hogy Pitonnal beszélhetsz ilyen hangnemben, de velem nem.

-         Bocsánat, csak sietnék – mondtam közönyösen.

-         Jól van, akkor nem is zavarlak. – Készült volna felállni.

-         Most már mondd el, amit akartál!

-         Este tartunk egy kis mugli vadászatot. Lenne kedved velünk tartani?

-         Büntetőmunkám lesz.

-         Hát az pech. El tudod te azt intézni, ha nagyon akarod. Gyertek el az öcséddel, jól fogunk szórakozni.

-         Abban biztos vagyok. Santhos nem szokott benne lenni az ilyen bulikban, de én szívesen elmegyek. Mikor és hová?

-         Fél tízkor itt. Rendben?

-         Igen.

Elköszönt és távozott. Apa jött be ismét.

-         Miért feltétlenül ő mondta ezt el? Te nem tudtad volna?

-         Csak meghagytam neki a lehetőséget, hogy ha esetleg másról is szeretett volna veled beszélni, megtehesse.

-         Mióta vagy te ilyen rendes?

-         Én? Nem vagyok az. Van most dolgod, tényleg sietsz?

-         Annyira nem. Miért?

-         Perselus!

-         Ne, csak őt ne!

-         De.

A szólított bejött és nem messze tőlünk megállt.

-         Engedd el a mai büntetőmunkájáról!

-         Csak nem programja van? A mugli irtásra menne?

-         Arra mennék. Tudom, hogy este tiszteletlenül viselkedtem, de mérges voltam és türelmetlen. Majdnem elfeledkeztem a könyvről, amit apának ígértem. Bocsánat.

-         El van nézve. Most az egyszer elengedlek.

-         Köszönöm. Most már mehetek?

-         Igen.

Elköszönés, gyors távozás. Mindig ez van, ha kínos, vagy kellemetlen helyzetből kell lelépnem. Ez pedig most az volt. Én meg a bocsánatkérés. Egészen kezdek belőle rendszert csinálni. Na nem mintha általában komolyan is gondolnám a megbánást… Néha viszont muszáj mondani. Na de ennyiszer, már tényleg túlzás.

A klubhelyiségben tömeg fogadott. Már egészen meg is feledkeztem róluk és az ígéretemről. Levetődtem egy kanapéba és nagyvonalakban elmeséltem a gyilkosságot. Azt követően válaszoltam még néhány kérdésre, mígnem megjelent az öcsém.

-         Gyere fel!

-         Nem ér rá?

-         Nem.

A szobájában leültem az ágyára, ő pedig becsapta maga mögött az ajtót.

-         Mégis mi a francot művelsz? Ne játszd itt a kiskirályt!

-         Miért ne tehetném? Apa is megengedte.

-         Mardekár Úrnője, mi? Potteréknek hogyan fogod elmagyarázni? Meg a többieknek?

-         Nem érdekelnek. Különben meg ők is meg fogják tudni. Majd. Miért vagy így kiakadva? Lazíts már! Bármit megtehetünk, fogd már fel!

-         Mi sem vagyunk istenek.

-         Csak majdnem.

-         Az nem elég.

-         Gyere el este a mugli vadászatra!

-         Nem lehet.

-         Nem?

-         Randim lesz, nem érek rá.

-         Oh. Így már más. Kifogás elfogadva. Most megyek, beszélek Dracóval.

Az említett személyt azonban sehol sem találtam. Mikor azonban mégis, meglepő látvány tárult a szemem elé.

-         Draco Malfoy! Te meg mit…?

-         Mégiscsak megfogadtam a tanácsodat.

-         Megöllek Parkinson!

-         Savanyú a szőlő? Ha egyszer tőled nem kaphatja meg, amire vágyik… - Ekkor már teljesen elborult az agyam és rögtön villant kezemben a pálca.

-         Avada…

-         Ne!

Pálcám kis híján kiesett a kezemből, ahogy Draco a falnak lökött. Elkábítottam az elhűlt lányt, majd a fiúhoz fordultam, aki még mindig a falhoz szorítva tartott.

-         Magyarázatot követelek!

-         Kíváncsi voltam, mennyire lennél féltékeny, ha mással látnál csókolózni.

-         Láthattad. Meg is öltem volna.

-         Akkor szeretsz?

-         Csak súlyos birtoklási vágyban szenvedek. Gyógyíthatatlan.

-         Pedig ha azt mondod igen… - hajolt egyre közelebb.

-         Na jó, szeretlek.

-         Csukd be a szemed!

Megtettem, amit kért. Pár másodperc után megpillanthattam egy dobozt.

-         Időt kértem.

-         Nyisd ki!

Kinyitottam a parányi díszdobozt, benne egy gyönyörű gyémánt- és smaragdköves gyűrűt találtam.

-         Ha már szeretsz, ezt nem akarnád birtokolni? Egyszer?

-         Egyszer.

-         Igen?

-         Talán.

-         Megbocsátasz?

-         Meg.

Csókolózás közben lettem rá figyelmes, hogy Pansy időközben magához tért és tanúja volt az imént lezajlottaknak. Megszólalni sem tudott, főleg miután elnémítottam. Magára hagytuk a szenvedőt és felmentünk a szobánkba. Elmondtam neki mi történt az apámnál, és hogy hová készülök este. Persze szeretett volna ő is jönni, de én nem engedhettem, mivel erről én nem dönthettem.

-         Akkor ma este is fáradtan fogsz visszajönni?

-         Valószínű drágám.

-         Ez nem ér. Akkor már legalább én is mehetnék.

-         Nem rajtam múlik. Beszéld meg apámmal.

-         Persze…

-         Akkor meg ne nyavalyogj!

-         Jól van, megvárlak itt. Mikor jössz?

-         Nem tudom. Biztos sokáig fog tartani. Ha jó kisfiú leszel, holnap lemegyünk Roxmortsba, jó?

-         Nincs kiránduló nap. Így hogy akarsz?

-         Azt bízd csak rám! Viszont, csak ha jófiú leszel.

-         Én? Sose vagyok az.

-         Tudom, de olyan jó volt ezt mondani. Elmegyek a könyvtárba házit írni. Jössz te is?

-         Nem. Más dolgom van.

-         Mi? Ugye nem Pansyval kapcsolatos?

-         Ne legyél már ennyire féltékeny! Szóba se állok mostantól azzal a…

-         Nagyon helyes.

Fogtam az átváltoztatástan és a bájitaltan könyveimet, néhány üres pergament, tintát, pennát és lementem a könyvtárba. A hely szinte teljesen üres volt, csak néhány diák lézengett arra. Leültem egy csendes sarokba és hozzáláttam a házik megírásának. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő és mire az órámra néztem már kilenc óra volt.

A folyosón összefutottam Friccsel, aki megállított, mint ha engem keresett volna.

-         Kész van a szobája. Már ma este ott aludhat. Itt a kulcsa. – Átnyújtott egy kis kulcsocskát.

-         Köszönöm.

-         Remélem, nem okoztunk kellemetlenséget a késéssel, de tudja mióta…

-         Semmi gond. Megértem. Még egyszer köszönöm. Akkor most megyek és átpakolok. Viszlát!

A gondnok olyannyira meglepődött a köszönésemen, hogy nem is válaszolt rá. Faképnél hagyva elindultam megtenni az említett tevékenységet.

A bőröndöket és a tükröt a szobámba cipeltem, illetve lebegtettem, aztán az ágyra huppanva szétnéztem. A szoba nagyjából olyan volt, mint az öcsémé és a Dracóé. A különbség csak annyi volt, hogy az enyém világosabb, valamivel tágasabb és szebb kilátás nyílt az ablakomból.

Bepakoltam a szekrénybe, ellenőriztem, minden működik és a helyén van-e, aztán rájöttem, hogy öt percem maradt indulásig. Úgy döntöttem, most nem a szokásos Halálfaló egyenruhába megyek, hanem a kedvenc bőrruhámban, ami sokkal kényelmesebb és látványosabb. Magamon hagytam a szűk cuccokat és levettel róla a talárt, magamban már tervezve a hasonló darabok beszerzését. Egy fekete maszkot akartam feltenni hozzá, így előkerestem egy szemfedőt a kacatjaim közül. A tükörbe nézve elégedetten szemléltem meg a látványt. Aktiváltam az átjárót és két perces késéssel megérkeztem a házba.

-         Végre. Rajtad meg mi van?

-         Nem tetszik, apa?

-         De, nagyon is jól áll. Csak nehogy elvond a Halálfalóim figyelmét a dolgukról.

-         Csak nem…

-         Lehet, hogy mégse fogom hagyni a fiamnak, hogy elvegyen.

-         Lucius, kérlek! Úgyse mennék hozzád. Még Dracóhoz se biztos.

-         Az már az ő baja…

-         Elég ebből. Induljunk!

-         Lestrangeék még nincsenek itt Nagyúr.

-         Még várunk egy percet. Ha késnek, legyen az ő bajuk.

Abban a pillanatban megjelent a két említett. Bella megvetően végignézett öltözékemen, ám nem mert hangot adni felháborodásának; férje kedvesen biccentett. Elindultunk hát közösen egy kis falucskába, ahol csupa mugli lakott.

Felgyújtogattuk a házakat, vagy az otthonokba betörve kínoztuk és öltük meg a menekülni próbáló családokat. A gyerekeket sose szerettem bántani, de most velük se tettem kivételt. Elkapott a hév, a gyilkolás élvezete és átadtam magam ennek az érzésnek. Kiadtam ezzel magamból minden dühömet. A halálos átkot ritkán használtam, felnőttekre egyszer se. Hagytam őket szenvedni, sikítani, könyörögni. Kegyetlen élvezettel átkoztam, vagy éppen rugdostam őket. Játszadoztam olykor, mint macska az egérrel. Mindez csak a szórakozásunkra szolgált. Mivel egyedül jártam házról házra, senki nem mondta meg, mit tehetek és én ezt ki is használtam.

Az egyik utca végén összefutottam Luciussal.

-         Hogy érzed magad?

-         Fantasztikusan. Gyakrabban kéne ilyen vadászatokat tartanunk.

-         Ezt apádnak mondd! Látom, jól haladsz.

-         Igen. Már majdnem egy fél utcával végeztem.

-         Ügyes. Nem fáradtál még el?

Zavarba ejtően végigmért és vigyorgott.

-         Hiába próbálkozol, túl nagy a korkülönbség.

-         Csak ez zavar?

-         Meg hogy a fiaddal járok.

-         Na és?

-         Ha így folytatod, halottat csinálok belőled. Vagy az apám.

-         Jól van, befejeztem. Veled már viccelni se lehet.

-         Nekem ez már egyáltalán nem vicces. Inkább folytassuk, amiért jöttünk!

-         Rendben. Velem tartasz?

-         Persze.

Közösen mentünk hát tovább egy újabb utca felé, ahol a lakók már megneszelték sorsukat és a felfordulás zajára jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot. Halálukat azonban nem kerülhették el. A lángokban álló házak mellett sétálva csak arra ne