1. fejezet

Letelt a száz év és a szigeten nagy riadalom támadt, mikor az emberek észrevették, hogy a szigetet életben tartó mágikus világítótorony fénye egyre halványabb. Mindenki hozzám szaladgált, hogy segítsek. Mint ha tudtam volna… Ahányszor megpróbáltam, egyre gyengébb lettem, alig álltam a lábamon. A sötétedéssel még nagyobb pánik szállta meg az embereket. Hiába mondták, hogy Chany vagy Kaley segítségével meg tudnánk tölteni a tornyot mágiával, egyikük sem volt 100 km-es körzeten belül.

Eleinte nem tűnt fel a varjú, annyira elfoglalt feladatom. Mikor egy ősrégi romos pinceraktárban találtam magam, rájöttem, hiba volt nem figyelni az árulkodó jelekre.

-         Mit keresel itt? – szólítottam meg, bár a félhomályhoz még hozzá nem szokott szemeim eleinte nem látták hollétét.

-         Semmi üdvözlés? Pedig már több mint egy éve nem láttál. A torony miatt vagyok itt természetesen. Ha elpusztul, jó esélyeim vannak rá, hogy erejét összegyűjtve hatalmasabb lehessek, mint Klaus. Ehhez nem kell mást tennem, mint szóval tartani téged pár órán keresztül, aztán itt tartani, míg a toronyban vagyok. Szóval mit csináltál az elmúlt egy évben? – Utolsó kérdését már előttem guggolva tette fel.

-         Semmi közöd hozzá. El akarod pusztítani az otthonomat és a szeretteimet. Gondolod, hagyni fogom?

-         Gondolod, megteheted? Hozzám képest egyébként is gyenge és lassú vagy, a varázserőd pedig eléggé megcsappant az egyedül való próbálkozástól. Tettem róla, hogy ne legyen társad.

-         Mit csináltál? – Kiabáltam mérgesen.

-         Kaley „elfelejtette”, hogy jönnie kéne, Chany meg pechére egy hajón utazott velem, véletlenül túlhajolt a korláton és vízbe esett.

-         Te elmebeteg!

Felháborodásomban meglöktem, ő pedig nem számítva erre, el is esett.

-         Jó, ezt megérdemeltem.

Csendben telt el pár perc, mire újra megszólalt.

-         Komolyan hozzám se akarsz szólni az elkövetkező… - az órájára nézett – két órában?

-         Nincs miről beszélnem veled. Hacsak nem kezdelek el lebeszélni.

-         Direkt miattad választottam ezt a szigetet, hogy láthassalak.

-         Akkor direkt miattam válassz egy másikat. Még van kettő. És nem tesz túl jó benyomást, hogy emiatt jöttél ide.

-         Ha meg is gondolom magam, se biztos, hogy még meg tudod menteni a tornyot – figyelmeztetett.

-         Meg kell próbálnom!

-         Egy feltétellel. Ha segítesz a másiknál! – Alkudozott.

-         Nem szívesen, de rendben.

Felmentünk és kerestünk egy helyet, ahonnan láthatom a tornyot, és közel vagyok a vízhez. Mivel nem olyan régen jöttem rá, hogy elemi boszi vagyok, nem sokat tudtam a képességeimről. Azzal tisztában voltam, hogy az egyik elem nagy erővel tud feltölteni. A vízzel kezdtem, majd a levegővel és a földdel, de csak annyit segítettek, hogy stabilabban bírtam állni a lábaimon. Kezdtem kétségbe esni, nem tudtam, honnan szerezzek tüzet, hogy a lakók ne vegyenek észre, mert csak feltartanának.

-         Szerezz tűzifát! – néztem Damon felé.

-         Minek nézel? – háborodott fel.

-         Szükségem van rá. Igyekezz, kérlek! Minél többet, ha lehet.

-         Sokkal jössz még ezért! – Duzzogva eltűnt az erdőben.

Előre féltem, hogy akarja majd behajtani a szívességet. Ahogy fel-alá járkáltam, míg vártam rá, megtaláltam a táskámat. Nem érdekelt, hogy szándékosan ejtette-e el, vagy véletlenül, örültem, hogy meglett. Elővettem a mobilomat és tárcsáztam Kaley számát, de csak a rögzítő válaszolt. Tudtam, hogy kitől érdeklődhetnék felőle, és bár nem kedveltem az illetőt, jobban érdekelt barátnőm hogyléte, mint az ellenszenvem. Rájöttem, hogy talán pont a mai nap az amikor „még jól jöhet”, amit annak idején emlegettem, ahogy elmentettem a számát.

Ő bezzeg felvette.

-         Milyen csodának köszönhetem, hogy felhívtál Lis?

-         Neked is szia Stefan! Kay nincs veled?

-         Azt mondta nincs jól és nem akar senkivel beszélni. Mért kérded?

-         Menj át hozzá és hívj vissza! Nem, majd inkább hívlak én. A többit meg kérdezd a drága bátyádtól! Szia!

-         Szia!

Hangján hallottam a döbbenetet, de nem volt türelmem magyarázkodni. Inkább rágyújtottam egy cigire.

-         Mióta dohányzol? – Hallottam hátam mögül Damon hangját.

-         Nagyjából fél éve.

-         És az öcsémmel is beszéltél.

-         Érdekelt, mi van Kaley-vel.

-         Mondtam, hogy nem bántottam. Csak meggyőztem, hogy maradjon otthon. Itt a fa, haladjunk!

Egy kisebb máglyára elegendő tüzelőt hozott. Nehezen gyújtottam ugyan be, de tíz percen belül méteres lángok csapkodtak. Olyan erővel töltött fel, hogy úgy éreztem, akár három világítótornyot is meg tudnék tölteni. Nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz, már az elején elfáradtam. Úgy sikerült végül a művelet, hogy közben folyamatosan töltöttem magam a tűzből és így is összeestem a végén.

Egy idegen lakásban tértem magamhoz, vacogva és arra, hogy Damon épp öltöztet.

-         Mit csinálsz? – Ripakodtam rá.

-         Talán öltöztetlek?

-         Vidd innen a mocskos kezed!

-         És mit gondolsz idáig talán gondolattal lebegtettelek? Egyébként meg vizes a ruhád, mert sikeresen beleestél a tengerbe.

Jéé, tényleg. – vettem észre. Elnézést kérni már gáz lenne, pláne, hogy meg se érdemli a mai nap után.

-         Amúgy hol vagyunk? – Kérdeztem, a hajamat törölgetve a mellém készített törülközővel.

-         Ez az átmeneti lakásom. Valami vénember lakott itt. Két napig szellőztethettem utána. Hozzád akartalak vinni, de valami nem stimmelt.

-         Elköltöztem pár hónappal a távozásod után.

-         Jó tudni – felelte, és elkezdett vetkőzni.

Oké, hogy kimentett a tengerből és ő is csurom vizes lett, de nem díjaztam az ötletét, hogy előttem akar leöltözni, ahelyett, hogy kimenne, hogy követhessem a példáját. Nyár ide vagy oda, a víz baromi hideg nálunk még ilyenkor is.

-         Igazán kimehetnél és adhatnál valami száraz ruhát!

-         Mindjárt keresek, de nem értem mért kéne kimennem. Láttuk egymást elégszer – értetlenkedett.

-         Csak. Már nem vagyunk olyan viszonyban.

Szemeit forgatva előkeresett egy pólót és hozzám vágta, majd kisétált a szobából. Átöltözés után is erősen fáztam, ezért magamra szedtem az összes takarót, amit találtam, de nem lett jobb. Mire Damon visszajött, már kocogtak a fogaim a didergéstől.

-         Ennyire nincs hideg – jegyezte meg.

-         Nem hiszem, hogy a hideg miatt fázok.

-         Gondolom. Tudok segíteni?

-         Adj még takarót!

-         Nincs több. De egy kis szex talán segítene. – Lépett közelebb mosolyogva.

Válaszra se méltatva megjegyzését csak csúnyán néztem rá. Még szélesebben mosolyogva lefeküdt mellém.

Ugyan nincs olyan meleg teste, mint Jake-nek, de olyan hideg sem lehet, mint Edwardnak. Határeset. Ciki, ha most hozzábújok, de hátha nem fáznék annyira. Nem, inkább halálra fagyok. Hátat fordítottam neki és igyekeztem elképzelni magam valami kellemes helyen.

-         Nyugodtan közelebb jöhetsz, nem foglak megerőszakolni.

Pár centivel hátrébb csúsztam, mire ő lazán magához húzott és átölelt.

-         Mi lenne, ha megfordulnál? – vetette fel.

-         Akkor vészesen közel kerülnék az arcodhoz.

-         És az baj?

-         Félek, hogy nem bírnál magaddal.

-         Most nem szándékozom veled semmit csinálni, csak azt akarom, hogy átmelegedj.

-         Most? És később? – Kerekedett ki a szemem. Kezdett kibújni a szög a zsákból.

-         Amint helyrejössz, az elkövetkező egy-két héten nem fogom visszafogni magam, erre számíthatsz.

-         De jó – motyogtam.

-         Ha megmondod, hol laksz most, hazaviszlek, és mielőtt indulnánk, visszajövök érted – váltott témát.

Megadtam a címet, kocsiba ültünk és pár perc múlva már az én ajtóm előtt álltunk. Elfordítottam a zárban a kulcsot, közben azon agyalva, mi lenne, ha kibasznék vele, és nem hívnám be. Aztán eszembe jutott, hogy nincs rajtam a verbénás nyakláncom, így leginkább magammal tolnék ki.

Beinvitáltam, megbeszéltük a továbbiakat, majd távozott.

Még aznap összecsomagoltam, de Damon nem jött. Másnap este kicsit idegesebben feküdtem le, éreztem, hogy ma nem úszom meg látogatását. Korán ágyba bújtam, hátha legalább félig kialszom magam.

Szokás szerint háton aludtam, és arra ébredtem, hogy valaki fölém hajol. A második észrevételem az volt, hogy nincs köztünk takaró, a harmadik pedig, hogy a keze rajtam kalandozik.

-         Mi a frászt művelsz? – Kérdeztem álmosan.

-         Gondoltam, ha már ágyban vagyunk, kihasználhatnánk…

-         Részeg vagy, hogy ilyen jut eszedbe? Szállj le rólam!

Próbáltam lelökdösni, naná, hogy eredménytelenül.

-         Figyelmeztettelek előre.

-         Most keltem fel!

-         Na és?

A hálóingemet lassan a nyakamba tolta, kezdett aggasztani a helyzet. Egyetlen esélyem volt kihátrálni.

-         Nem halaszthatnánk későbbre? Egyébként is túl józan vagyok, hogy újra összefeküdjek veled.

Az utolsó mondatot nem kellett volna odaszúrnom, de hátha veszi a lapot.

-         Már úgy rákészültem.

-         Érzem, de légy szíves! Nincs kedvem hozzád.

-         Na jó, majd legközelebb. – Gördült mellém csalódottan. – Összepakoltál?

-         Igen. Akár indulhatunk rögtön.

-         Ráérünk még egy óra múlva menni, elvégre nem így terveztem…

-         Jó, akkor eszek valamit. Eldöntötted hova menjünk? – Tértem ki a téma elől.

-         Írországba.

Kimásztam az ágyból és a szekrényhez léptem. Nem kezdtem el kötekedni, hogy menjen ki, igyekeztem a szekrényajtó takarásában öltözni, csak nem számítottam rá, hogy mögém áll. A hálóingemmel takarva magam fordultam felé, bár minek, azt nem tudom. Talán reflexből.

-         Nem ülnél le? Nyomaszt, hogy mögöttem állsz.

Szó nélkül elindult az ágy felé, majd két lépés után meggondolta magát és visszafordult. Közben magamra kaptam egy felsőt.

-         Kiakasztó tudsz lenni. Nem bírok rajtad kiigazodni. Egy éve jól elvoltunk, végigszeretkeztük a házat akár fényes nappal is, most meg szégyenlősködsz előttem és elutasítasz.

-         Nem tűnt fel, hogy azóta történt pár dolog? Szakítottunk, leléptél, majdnem elpusztítottad a szülővárosomat. Gondolod, csak úgy elfelejtek mindent, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk? Rajta, radírozd át az agyam, ahogy szoktad és akkor talán, de csak talán minden rendbe jön köztünk. Nem vagyok Caroline. Teljesítem az ígéretemet, aztán tűnj el az életemből! Mindkettőnknek az lesz a legjobb.

Közel lépett és mélyen a szemembe nézve fontolgatta javaslatomat. Végül letett róla.

-         Nem fogom megtenni, bármennyire is vágynék rá. A szakítást meg te erőszakoltad ki, nem én. Ezért léptem le. A mostaniért bocsánatot kérek, bár kétlem, hogy elég lenne neked. Végül is nem tettem meg és ez a lényeg, nem?

-         Majd meglátom, megbocsátok-e – vágtam vissza, jobb nem jutván eszembe.

-         A többire szokás szerint most se reagálsz. Menj enni, mielőtt én is megéhezek…

Félreállt az utamból és megadta a kezdő lendületet. Nagyon gyorsan elkezdtem agyalni útban a konyha felé, hogy mi a fenét mondhatnék neki.

~~~~~~~O~~~~~~~

Kb. egy évvel korábban.

-         Nem értem, miért jött rád hirtelen a szakíthatnék egyik napról a másikra – kiabált utánam Damon a nappaliból.

-         Addig akarom abbahagyni, amíg nem durvulnak el a dolgok. Nem illünk össze. Keress egy csinos kis vámpírlányt, aki bírja az iramodat!

-         Nagyon vicces vagy, de nem értem mire utalsz az eldurvulással. Haraptalak meg egyszer is? Na jó egyszer, de az véletlen volt.

-         Azért tartott három másodpercig, mire elengedted a derekam, mi? Ezt hagyjuk! Tényleg nem akarok veszekedni, csak legyen vége köztünk. Nem illek hozzád.

~~~~~~~O~~~~~~~

Visszaemlékezve arra a napra, rájöttem, hogy most se tudnám értelmesebben megmagyarázni a dolgokat. Egyszerűen úgy éreztem, így lesz helyes. Jó volt vele, de rég rossz, hogy egy elég brutális és fékezhetetlen hírében álló vámpírral laksz, akivel szemben tudod, hogy semmi esélyed megvédeni magad, ha netalán bekattan. És nála sose lehetett tudni. De ezt hogy mondja el neki az ember?! Majd egyszer talán sms-ben, mikor elég messze vagyok tőle, és nem tudja, hol vagyok.

Közben összedobtam egy szendvicset és leültem megenni.

-         Nem zavarlak? – Kérdezte gúnyosan, de nem várva válaszra, helyet foglalt velem szembe.

-         Nem, de ne játszd a sértettet, nem áll jól és nincs is rá sok okod!

-         Most majdnem mondtam valamit, de hagyjuk! Egyél, öltözzél és induljunk!

Úgy lett, ahogy kérte. Elraktam még néhány szendvicset, ásványvizet, cigit és pénzt, kocsiba vágtuk magunk és csendben elindultunk.

A repülőn se szóltunk igazán egymáshoz, mindketten lefoglaltuk magunkat egy-egy könyvvel. A kérdésére is, miszerint beszéltem-e végül Kaley-vel, röviden feleltem: „Igen, Stefan átment hozzá és helyrerakta az agyában, amit te okoztál.” Lassan ránk esteledett és csak nem hagyott nyugodni, honnan szerezte a magánrepülőt. Pláne, hogy egyre idegesebb lettem, mivel nem engedett rágyújtani, a szendvicseim meg elfogytak.

-         Honnan van a gép? – Törtem meg a csendet.

-         Közöd? – Kérdezett vissza, fel sem nézve könyvéből.

-         Talán én is ezen utazok.

-         Ugyan mit gondolsz, honnan van? Vettem, nem? Meggyőztem egy pilótát, hogy ő bizony Dublinba akar repülni. Ennyi.

-         Ezt olyan nehéz volt elmondani?

-         Neked olyan nehéz elmondani, miért szakítottál?

&a