Arany Virágok - 8. fejezet
2010.02.12. 22:22
Könnyező szikla
- Mi járatban vagy itt Lucius? Miért akarsz velem beszélni?
- Talán nem beszélhetek csak úgy a fiam mennyasszonyával?
- Nem vagyok a mennyasszonya.
- Még nem. Amúgy nem ezért jöttem.
- Akkor? Mi másért?
- Meglepődtél, mi? Azt hitted, a házassággal akarlak nyaggatni. Az legyen a fiam dolga. Ha te nem mész hozzá, majd találunk neki mást. Ő választott. Ha nem jön be neki a dolog, választok én. Ennyi.
- A lényeget, ha kérhetem!
- Lehet, hogy Pitonnal beszélhetsz ilyen hangnemben, de velem nem.
- Bocsánat, csak sietnék – mondtam közönyösen.
- Jól van, akkor nem is zavarlak. – Készült volna felállni.
- Most már mondd el, amit akartál!
- Este tartunk egy kis mugli vadászatot. Lenne kedved velünk tartani?
- Büntetőmunkám lesz.
- Hát az pech. El tudod te azt intézni, ha nagyon akarod. Gyertek el az öcséddel, jól fogunk szórakozni.
- Abban biztos vagyok. Santhos nem szokott benne lenni az ilyen bulikban, de én szívesen elmegyek. Mikor és hová?
- Fél tízkor itt. Rendben?
- Igen.
Elköszönt és távozott. Apa jött be ismét.
- Miért feltétlenül ő mondta ezt el? Te nem tudtad volna?
- Csak meghagytam neki a lehetőséget, hogy ha esetleg másról is szeretett volna veled beszélni, megtehesse.
- Mióta vagy te ilyen rendes?
- Én? Nem vagyok az. Van most dolgod, tényleg sietsz?
- Annyira nem. Miért?
- Perselus!
- Ne, csak őt ne!
- De.
A szólított bejött és nem messze tőlünk megállt.
- Engedd el a mai büntetőmunkájáról!
- Csak nem programja van? A mugli irtásra menne?
- Arra mennék. Tudom, hogy este tiszteletlenül viselkedtem, de mérges voltam és türelmetlen. Majdnem elfeledkeztem a könyvről, amit apának ígértem. Bocsánat.
- El van nézve. Most az egyszer elengedlek.
- Köszönöm. Most már mehetek?
- Igen.
Elköszönés, gyors távozás. Mindig ez van, ha kínos, vagy kellemetlen helyzetből kell lelépnem. Ez pedig most az volt. Én meg a bocsánatkérés. Egészen kezdek belőle rendszert csinálni. Na nem mintha általában komolyan is gondolnám a megbánást… Néha viszont muszáj mondani. Na de ennyiszer, már tényleg túlzás.
A klubhelyiségben tömeg fogadott. Már egészen meg is feledkeztem róluk és az ígéretemről. Levetődtem egy kanapéba és nagyvonalakban elmeséltem a gyilkosságot. Azt követően válaszoltam még néhány kérdésre, mígnem megjelent az öcsém.
- Gyere fel!
- Nem ér rá?
- Nem.
A szobájában leültem az ágyára, ő pedig becsapta maga mögött az ajtót.
- Mégis mi a francot művelsz? Ne játszd itt a kiskirályt!
- Miért ne tehetném? Apa is megengedte.
- Mardekár Úrnője, mi? Potteréknek hogyan fogod elmagyarázni? Meg a többieknek?
- Nem érdekelnek. Különben meg ők is meg fogják tudni. Majd. Miért vagy így kiakadva? Lazíts már! Bármit megtehetünk, fogd már fel!
- Mi sem vagyunk istenek.
- Csak majdnem.
- Az nem elég.
- Gyere el este a mugli vadászatra!
- Nem lehet.
- Nem?
- Randim lesz, nem érek rá.
- Oh. Így már más. Kifogás elfogadva. Most megyek, beszélek Dracóval.
Az említett személyt azonban sehol sem találtam. Mikor azonban mégis, meglepő látvány tárult a szemem elé.
- Draco Malfoy! Te meg mit…?
- Mégiscsak megfogadtam a tanácsodat.
- Megöllek Parkinson!
- Savanyú a szőlő? Ha egyszer tőled nem kaphatja meg, amire vágyik… - Ekkor már teljesen elborult az agyam és rögtön villant kezemben a pálca.
- Avada…
- Ne!
Pálcám kis híján kiesett a kezemből, ahogy Draco a falnak lökött. Elkábítottam az elhűlt lányt, majd a fiúhoz fordultam, aki még mindig a falhoz szorítva tartott.
- Magyarázatot követelek!
- Kíváncsi voltam, mennyire lennél féltékeny, ha mással látnál csókolózni.
- Láthattad. Meg is öltem volna.
- Akkor szeretsz?
- Csak súlyos birtoklási vágyban szenvedek. Gyógyíthatatlan.
- Pedig ha azt mondod igen… - hajolt egyre közelebb.
- Na jó, szeretlek.
- Csukd be a szemed!
Megtettem, amit kért. Pár másodperc után megpillanthattam egy dobozt.
- Időt kértem.
- Nyisd ki!
Kinyitottam a parányi díszdobozt, benne egy gyönyörű gyémánt- és smaragdköves gyűrűt találtam.
- Ha már szeretsz, ezt nem akarnád birtokolni? Egyszer?
- Egyszer.
- Igen?
- Talán.
- Megbocsátasz?
- Meg.
Csókolózás közben lettem rá figyelmes, hogy Pansy időközben magához tért és tanúja volt az imént lezajlottaknak. Megszólalni sem tudott, főleg miután elnémítottam. Magára hagytuk a szenvedőt és felmentünk a szobánkba. Elmondtam neki mi történt az apámnál, és hogy hová készülök este. Persze szeretett volna ő is jönni, de én nem engedhettem, mivel erről én nem dönthettem.
- Akkor ma este is fáradtan fogsz visszajönni?
- Valószínű drágám.
- Ez nem ér. Akkor már legalább én is mehetnék.
- Nem rajtam múlik. Beszéld meg apámmal.
- Persze…
- Akkor meg ne nyavalyogj!
- Jól van, megvárlak itt. Mikor jössz?
- Nem tudom. Biztos sokáig fog tartani. Ha jó kisfiú leszel, holnap lemegyünk Roxmortsba, jó?
- Nincs kiránduló nap. Így hogy akarsz?
- Azt bízd csak rám! Viszont, csak ha jófiú leszel.
- Én? Sose vagyok az.
- Tudom, de olyan jó volt ezt mondani. Elmegyek a könyvtárba házit írni. Jössz te is?
- Nem. Más dolgom van.
- Mi? Ugye nem Pansyval kapcsolatos?
- Ne legyél már ennyire féltékeny! Szóba se állok mostantól azzal a…
- Nagyon helyes.
Fogtam az átváltoztatástan és a bájitaltan könyveimet, néhány üres pergament, tintát, pennát és lementem a könyvtárba. A hely szinte teljesen üres volt, csak néhány diák lézengett arra. Leültem egy csendes sarokba és hozzáláttam a házik megírásának. Észre se vettem, hogy elszaladt az idő és mire az órámra néztem már kilenc óra volt.
A folyosón összefutottam Friccsel, aki megállított, mint ha engem keresett volna.
- Kész van a szobája. Már ma este ott aludhat. Itt a kulcsa. – Átnyújtott egy kis kulcsocskát.
- Köszönöm.
- Remélem, nem okoztunk kellemetlenséget a késéssel, de tudja mióta…
- Semmi gond. Megértem. Még egyszer köszönöm. Akkor most megyek és átpakolok. Viszlát!
A gondnok olyannyira meglepődött a köszönésemen, hogy nem is válaszolt rá. Faképnél hagyva elindultam megtenni az említett tevékenységet.
A bőröndöket és a tükröt a szobámba cipeltem, illetve lebegtettem, aztán az ágyra huppanva szétnéztem. A szoba nagyjából olyan volt, mint az öcsémé és a Dracóé. A különbség csak annyi volt, hogy az enyém világosabb, valamivel tágasabb és szebb kilátás nyílt az ablakomból.
Bepakoltam a szekrénybe, ellenőriztem, minden működik és a helyén van-e, aztán rájöttem, hogy öt percem maradt indulásig. Úgy döntöttem, most nem a szokásos Halálfaló egyenruhába megyek, hanem a kedvenc bőrruhámban, ami sokkal kényelmesebb és látványosabb. Magamon hagytam a szűk cuccokat és levettel róla a talárt, magamban már tervezve a hasonló darabok beszerzését. Egy fekete maszkot akartam feltenni hozzá, így előkerestem egy szemfedőt a kacatjaim közül. A tükörbe nézve elégedetten szemléltem meg a látványt. Aktiváltam az átjárót és két perces késéssel megérkeztem a házba.
- Végre. Rajtad meg mi van?
- Nem tetszik, apa?
- De, nagyon is jól áll. Csak nehogy elvond a Halálfalóim figyelmét a dolgukról.
- Csak nem…
- Lehet, hogy mégse fogom hagyni a fiamnak, hogy elvegyen.
- Lucius, kérlek! Úgyse mennék hozzád. Még Dracóhoz se biztos.
- Az már az ő baja…
- Elég ebből. Induljunk!
- Lestrangeék még nincsenek itt Nagyúr.
- Még várunk egy percet. Ha késnek, legyen az ő bajuk.
Abban a pillanatban megjelent a két említett. Bella megvetően végignézett öltözékemen, ám nem mert hangot adni felháborodásának; férje kedvesen biccentett. Elindultunk hát közösen egy kis falucskába, ahol csupa mugli lakott.
Felgyújtogattuk a házakat, vagy az otthonokba betörve kínoztuk és öltük meg a menekülni próbáló családokat. A gyerekeket sose szerettem bántani, de most velük se tettem kivételt. Elkapott a hév, a gyilkolás élvezete és átadtam magam ennek az érzésnek. Kiadtam ezzel magamból minden dühömet. A halálos átkot ritkán használtam, felnőttekre egyszer se. Hagytam őket szenvedni, sikítani, könyörögni. Kegyetlen élvezettel átkoztam, vagy éppen rugdostam őket. Játszadoztam olykor, mint macska az egérrel. Mindez csak a szórakozásunkra szolgált. Mivel egyedül jártam házról házra, senki nem mondta meg, mit tehetek és én ezt ki is használtam.
Az egyik utca végén összefutottam Luciussal.
- Hogy érzed magad?
- Fantasztikusan. Gyakrabban kéne ilyen vadászatokat tartanunk.
- Ezt apádnak mondd! Látom, jól haladsz.
- Igen. Már majdnem egy fél utcával végeztem.
- Ügyes. Nem fáradtál még el?
Zavarba ejtően végigmért és vigyorgott.
- Hiába próbálkozol, túl nagy a korkülönbség.
- Csak ez zavar?
- Meg hogy a fiaddal járok.
- Na és?
- Ha így folytatod, halottat csinálok belőled. Vagy az apám.
- Jól van, befejeztem. Veled már viccelni se lehet.
- Nekem ez már egyáltalán nem vicces. Inkább folytassuk, amiért jöttünk!
- Rendben. Velem tartasz?
- Persze.
Közösen mentünk hát tovább egy újabb utca felé, ahol a lakók már megneszelték sorsukat és a felfordulás zajára jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot. Halálukat azonban nem kerülhették el. A lángokban álló házak mellett sétálva csak arra ne
|