A munka

 A romokban heverő nappaliban lépkedve vigyáztunk, nehogy kitörjük a bokánk az ingaóra, vagy a csillár maradványaiban. Az üveg- és porcelánszilánkok ropogtak a lábunk alatt, de a ripityára zúzott zongora látványa megütötte a szívem.

-         Ne azzal foglalkozz! Itt kell lennie. Keressétek meg!

-         Apa!

-         Tessék?

-         A fotel.

-         Okos lány. Akkor csak tessék!

-         Reducto! – mondtam, mire a pamlag felborult és hangos jajongás kíséretében átváltozott Horatius Lumpslucká.

Megkötöztük, majd csuklyáinkat lehúzva megálltunk vele szemben. A férfi hátrahőkölt volna, ha a kötelektől és a nagy hasától tudott volna.

-         Elhoztam neked bemutatni a gyermekeimet.

-         Ez borzasztó. Már gyerekeket is toboroz?

-         Nem toborzott minket. Kötelességünknek éreztük csatlakozni apánkhoz, de szívesen is tesszük.

-         Hallhattad a fiam válaszát. Eszem ágában sincs kölykökkel körbevenni magam. Ők csak kivételek. Tizenhét évesen meg már amúgy sem mondhatók annyira gyerekeknek.

-         Elég nehezen akadtunk a nyomára. Hetente költözni… Itt már tavaly is meghúzódott nem? Ennyire tetszik itt magának?

-         Mi közöd hozzá?

-         Ne beszélj így a lányommal! Santhe!

-         Crucio!

A férfi még a kötelek között is vonaglott a fájdalomtól. Fájdalomüvöltésétől zengett az egész falu. Mikor feloldottam róla az átkot, bajsza még mindig remegett.

-         Úgy vélem lehetnél a segítségünkre. Nagy tapasztalatod van.

-         Akkor sem állok be magához.

-         Az a te bajod lesz. Santhos!

Ezúttal az öcsém szájából hangzott el az átok. Kicsit tovább kínozta, mint én, de hiába. A férfi hajthatatlan volt.

-         Na, akkor mit csináljunk veled Horatius? Most tényleg ölesselek meg?

-         Nem állok melléd.

-         Nem hagysz más választási lehetőséget. Én megadtam neked az életben maradásra való esélyt, de te nem éltél vele. Melyikőtök akarja megölni?

-         Most átadom a lehetőséget Santhénak.

-         Rendben.  De még ne végezd ki az Adavéval! Szenvedjen csak.

-         Oké.

Egy Cruciatussal kezdtem, de azt hamar meguntam. Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve kimondtam az első bűbájt, ami eszembe jutott.

-         Serpensortia!

A kígyó megindult parancsomra az öreg felé, aki egyre rettegve nézett az állatra. Szemében halálfélelem volt és tekintetével könyörgött nekem az életéért. Ám hiába. Apa elégedetten és elismerően mosolygott, várta mit mondok a kígyónak. Santhoson látszott, hogy ez még neki se jutott volna eszébe, de ő is kíváncsi volt a fejleményekre.

A hüllő felkúszott nagyon lassan a pasas hasára. Egészen közel sziszegett az arcába, majd belemártotta méregfogait a férfi orrába, torkába. Eltűntettem az állatot, majd apám felé fordultam.

-         Most már megölhetem?

-         Attól függ, hogy akarod.

-         Fájdalmas módszerrel.

-         Akkor jó.

-         Sectumsempra! – fordultam ismét a megkötözött extanár felé.

Az átok nyomán felhasadt egész testén a bőre, sebeiből patakzott a vér. Nem kellett nagyon sok idő, és el is vérzett. Apáéktól tapsot kaptam a mutatványért.

-         És hogy lányom, ne végezz félmunkát, küldd fel a Jegyet!

-         Morsmordre!

Hátunk mögött hagytuk a helyet, visszatérve Little Hangletonba.

Körbenéztem a gyakran látogatott szobában. Az évek során sokat javítottunk rajta, használata során egyre kevésbé látszott elhagyatottnak a ház is. Kényelmesen berendezve, a szükséges szobák főleg a szokásos fekete- zöld- ezüst összeállításban. A falak többnyire krémszínűek vagy fehérek voltak, egyedül a hálószobák lettek másmilyenek. A Santhosnak szánt szoba és az apáé természetesen zöld volt, de én a lilát választottam. Már csak azért is, mert lánynak való színt akartam inkább, bár a zöld volt a kedvenc színem mindig is. Úgy terveztük, a suli elvégzése után apához költözünk, hogy tanítson minket. Szobánkat úgy rendezhettük be, ahogy akartuk.

A nappalinak kinevezett szoba, ahol a Halálfalókat és minket is fogadni szokott, egy sötét, komor, mégis tágas helyiség volt. A tükör, amivel átjártunk hozzá, a szoba végében állt, fotelével szemben, amik előtt egy kanapé volt tisztes távolságban a Nagyúr „trónusától”. Sötétzöld, nehéz bársonysötétítőkkel, és ugyan olyan színű perzsaszőnyeggel már- már nyomasztóan hatott. Míg más irtózott volna attól a szobától, engem mindig kellemes bizsergés fogott el, ha beléptem oda. Élveztem az ott eltöltött perceket, órákat.

-         Rám figyelnél Santhe?

-         Bocsánat, csak elkalandoztak a gondolataim.

-         Épp dicsértelek a leleményességedért. Kitől tanultad te azt a varázsigét?

-         Pitontól.

-         Ez nem meglepő. Mindig jó volt bűbájtanból is. Csak jól titkolja.

-         Szóval meg vagy velünk elégedve?

-         Maximálisan. Most elmehettek. Még a végén gyanút fognak. Akkor szombaton találkozunk Santhe.

Santhos szobájából a Dracóéba mentem, ami szerencsémre üres volt.

Lezuhanyoztam, hogy ne érződjön rajtam annak a háznak a bűze, meg a ki tudja hogyan rám kerülő vért levakarjam magamról. Frissen és üdén bújtam ágyba, de még mielőtt álomba szenderedhettem volna, Draco nyitott be. Úgy tettem, mint aki alszik. Túl fáradt voltam.

Mellém feküdt és magához húzott.

-         Tudom, hogy nem alszol.

-         De szeretnék.

-         Még nem is vacsoráztál. Hozok neked enni, jó? Azt még várd meg, aztán alhatsz.

-         Komolyan?

-         Persze. Majd holnap elmeséled mi volt.

-         Nem erre gondoltam.

-         Az is ráér holnap reggelig.

-         Nem kések el megint miattad!

-         Nem fogsz, nyugi.

Kiment, ám percek múlva vissza is jött.

-         És a vacsorám?

-         Mindjárt hozzák.

-         Javíthatatlan vagy. Meddig tart, míg behozzák? Mindjárt elalszom.

-         Ezen könnyen segíthetek.

Keze a derekamról a combomra siklott, amitől összerezzentem. Nyakamhoz hajolva, csókolgatni kezdte. Egy hangos pukkanás szakította félbe ébrentartási akcióját. Egy házimanó jelent meg, remegő kezeiben tálcát egyensúlyozva. Draco jobbnak látta hamar kivenni a kezéből, nehogy a földre borítsa. Felültem, és az ezüst tálca hamarosan az ölemben hevert. Sipor eltűnt, mi pedig nekiláttunk a vajas kiflik és a kakaó elfogyasztásának. Miután végeztünk az evéssel, eltüntettük az eszközöket, majd visszacsúsztam a takaró alá, kényelmesen elhelyezkedve.

Eljött a péntek reggel. Az újságok máris tele voltak a tegnapi gyilkossággal. Büszkén mutattam Dracónak, hogy mi is történt tegnap. Egyik szünetben benéztem a könyvtárba, ahol Potterék is ott voltak. Mivel nem volt velem senki, odamentem hozzájuk.

-         Nem zavarok?

-         Nem, dehogy. Ülj csak le! – invitált rögtön a lány.

-         Láttad a Prófétát?

-         Nem. Mi van benne?

-         Brutális módon megölték Horatius Lumpsluckot. – olvasta fel a cikk címét Harry.

-         Máris?

-         Mit máris? Ezt hogy érted?

-         Máris megjelent a cikk? Apáék tegnap délután jártak nála.

Megütközve néztek rám.

-         Hogy tudsz erről olyan hangnemben, olyan közönnyel beszélni, mint ha csak teázni mentek volna hozzá?

-         Ilyen a természetem. Az effajta eseményekhez pedig már hozzászoktam.

-         Nem tudod kik mentek vele? – kérdezte Potter.

-         Miért?

-         Mert ez a gyilkolási eljárás engem nagyon emlékeztet valakire.

-         Nem tudom kiket szokott magával vinni ilyenkor. Kire gondolsz?

-         Pitonra. Meg van rá az okom, hogy őt gyanúsítsam, de most ne kérd, hogy elmagyarázzam.

-         Oké. De megnyugtathatlak, hogy nem ő volt. Tegnap nála voltam az öcsémmel, hogy átvegyük a lemaradásunkat bájitaltanból.

-         Különös. Na mindegy. Mi van Malfoy és közted?

-         Milyen kíváncsi vagy Harry! Miért kérded? – Ezzel elértem, hogy a fiú zavarba jöjjön.

-         Csak úgy.

-         Járunk.

-         Kár. – Hallottam az alig érthető választ.

-         És mi van Ginnyvel? Együtt vagytok még?

-         Összevesztünk. Még nyár végén szakítottam vele.

-         Oh. Sajnálom.

-         Felesleges. Amúgy annyiban maradtunk, hogy azért barátok leszünk.

-         Az jó.

-         Nektek mikor lesz kviddics válogatás?

-         Ma délután. És én is jelentkezem.

-         Mint mi?

-         Terelő.

-         Terelő? Sose tudnék lányt terelőnek képzelni.

-         Ha minden jól megy, nem is kell elképzelned Ron. Az öcsém is jelentkezik.

-         Régen a bátyámék voltak a csapatunkban a terelők. És ikrek.

-         Vicces. Ti mik vagytok?

-         Én őrző, Harry fogó és csapatkapitány.

-         Fogóként is szeretek játszani. Otthon sokat gyakorlok a tesómmal.

Ismét megzavarták a beszélgetésünket.

-         Santhe, tudnál jönni?

-         Persze öcsi. Máris megyek. Bocsi, mennem kell.

Elindultunk a folyosón a pinceterem felé.

-         Mi hasznosat tudtál meg?

-         Potter Pitonra gyanakszik, hogy ő ölte meg a vénembert. Nem magyarázta el miért, de azt mondta, van rá oka. Szóljunk neki.

-         Épp hozzá tartunk.

-         Helyes. Gondolatolvasó vagy öcsi.

Kopogtam, majd miután a professzor ajtót nyitott, bementünk.

-         Mi ilyen sürgős?

-         Potter rád gyanakszik.

-         Muszáj itt is tegezned? Amúgy ezt honnan veszed?

-         Most magunk közt vagyunk, megtehetem. Különben ő mondta.

-         Magától?

-         Jóba vagyok velük.

-         Hová nem süllyedsz…

-         Azt mondta a kivégzési technika rád utal. Nem indokolta meg elképzelését. Gondolom te tudod mire gondolt.

-         Sectumsemprát használtál?

-         Igen.

-         Akkor tényleg nála van a könyvem. Jól sejtettem már tavaly is.

-         Miről van szó?

-         A régi iskolai bájitaltan könyvembe irogattam varázsigéket. Onnan szedhette. És mivel tavaly elárultam előtte magam, hogy enyém volt a könyv… így erre a következtetésre jutott. Mit mondtál neki végül?

-         Hogy veled voltunk délután, megbeszélni a lemaradásunkat.

-         Mint ha lenne. De akkor ebből is kimagyaráztad magad.

-         Meg téged is.

-