Laza nap

  Reggel én keltem hamarabb. Adtam egy puszit a szájára, aztán csak feküdtem mellette csendben, nézve, ahogy alszik. Lassan kinyitotta a szemét és álmosan pislogott rám. Hozzábújtam.

-         Jó reggelt!

-         Neked is! Haragszol még?

-         Egy kicsit. De könnyen kiengesztelhetnél.

-         Javíthatatlan vagy.

Megcsókoltam, de persze megint nem érte be ennyivel. Észbe kaptam, hogy tegnap este nem öltöztem át. Oldalra fordítva kikapcsolta a melltartómat, majd megpróbálta lehúzni, de nem hagytam neki.

-         Ne kezd megint!

-         Inkább te ne kezd! Most keltél fel.

-         Na és? Már ébren vagyok.

-         Akkor sem akarom. Én még fáradt vagyok. Különben is, órára kell mennünk.

-         Itt is maradhatunk. Igazán lemaradhatunk az első két óráról.

-         Nem.

-         Ne akard drágám, hogy durvább eszközökhöz folyamodjak, ha magadtól nem térnél jobb belátásra!

-         Ne fenyegess megint, mert itt hagylak.

-         Csak rajta. De egy: akkor szakítunk, kettő: akkor mehetsz az öcsédhez aludni, három: előbb ki kell innen jutnod.

-         Szuper. A karomat engedd el, mert fáj.

-         Nekem a hátam fáj.

-         Már bocsánatot kértem.

-         Nem érdekel. Incarcerandus!

Észre se vettem mikor vette elő a pálcáját, de mire felocsúdtam döbbenetemből, már kikötözött az ágyhoz.

-         Na ez hogy tetszik?

-         Baromira meg fogsz még ezért fizetni!

-         Jaj, de félek. Talán beárulsz apucinál? Ne nevettess!

-         Rohadj meg!

-         Nincs rá időm. Majd bejegyzem a határidőnaplómba.

Egy rántással megszabadított a nemrég kezelésbe vett ruhaneműmtől, de csak attól. Addig csókolgatott és simogatott, mígnem már egész testemben remegtem. A végére akár már kívántam is volna, hogy tegye meg, de nem. Ő csak tovább „kínzott”.

-         Most se akarod?

-         Talán.

-         Talán? Az nem elég. Akkor folytatom.

-         Ne!

-         Mondd ki, hogy akarod, és én eloldozlak. Akkor viszont…

-         Jól van, akarom.

-         Helyes – mondta egy gonosz vigyor kíséretében.

Megszabadított béklyóimtól, majd maradék ruhámtól. Mielőtt folytatta volna, amit elkezdett, lezárta az ajtót egy Colloportus! – al. Ismét felém fordult, arcán hatalmas, önelégült vigyorral.

-         Tüntesd el azt a vigyort a képedről, mert különben én teszem!

-         Fogd be a szád drágám!

-         Fogd be te!

-         Rendben.

Azzal megcsókolt. Csókja ismét finom volt és gyengéd, elvonta a figyelmemet másról. Mozgása gyorsult, fokozódott a hevessége, szenvedélyessége. A percek gyorsan teltek, a sóhajok egyre gyakrabban hagyták el a számat, de figyeltem, nehogy hangos legyek. Az kínos lett volna. Éreztem, hogy már nincs sok a beteljesülésig, de az érzés elmaradt, Draco félbeszakította mozgását és mellém hanyatlott.

-         Most mi van? – Pihegtem még mindig.

-         Zavar, hogy félbehagytam?

-         Nem jellemző rád a félmunka végzése.

-         Nem is. Csak tartalékolom az erődet a következő menetre.

A plafont bámulva forgattam a szemem a kijelentésére, amit nem igen láthatott, de nem érdekelt. Káromkodni, vagy szidni épp nem volt erőm, meg elég levegőm.

Másodpercekig még nagy kortyokban nyelve a levegőt pihentem, de aztán Draco jelezte, hogy folytatná, amit abbahagyott.

A kábulat szélére sodort a gyönyör, de sose engedte túllépnem annak határát. Nem tudom meddig voltunk együtt, de szinte álomba zuhantam, miután végeztünk.

-         Most már kelj fel! Mennünk kéne.

-         Nem megyek sehova. Aludnom kell.

-         Ennyire nem fárasztottalak le.

-         Dehogynem. Nagyon is. Maradjunk még pár percet, kérlek!

-         Nem lehet. Gyere zuhanyozni! Az jót fog tenni.

-         Vigyél ki! Lábra se bírok állni.

-         Te szegény.

Ölbe kapott és a zuhany alá állított, megengedte a hideg vizes csapot, ám a meleget „elfelejtette” hozzányitni. Rögtön magamhoz tértem álmosságomból.

-         Ez hideg! – visítottam.

-         Látom, felébredtél.

-         Gonosz.

Mikor megfelelő hőfokú víz zubogott a rózsából, Draco is beállt alá. Tíz perc zuhany is jót tett kábaságomnak, így neki indultam öltözködni, de Draco ismét visszahúzott.

-         Várj még egy kicsit. Most már annyira nem is sürgős elindulnunk.

-         Elég volt az előbb. Esetleg este folytathatjuk, de nem most.

-         Este? Na jó, addig talán még tudok várni.

Sietősen felöltöztünk, összekapkodtuk cuccainkat és elsiettünk az aktuális órára: bájitaltanra. Meglepett, hogy még csak a második óra tart, bár már a fele óra eltelt. Magyarázat nélkül ültünk be a terembe, és hozzáláttunk aznapi feladatunknak, amit természetesen csak félig sikerült elkészíteni a késés miatt.

Szünetben megkerestem Santhost, hogy elmondjam neki a feladatot, ő azonban már tudott róla.

-         Én is beszéltem apával. Tanítás után egy órával megyünk. Jobb feladatot nem is bízhatott volna ránk.

-         Bizony. Már rég szerettem volna elbeszélgetni az öreggel.

-         Jut eszembe, miért késtetek ennyit? Ez nem jellemző rád.

-         Majd később elmondom. – kacsintottam rá, mire ő rögtön vette a lapot.

-         Csak nem?

-         De. Bár ez nem volt olyan egyszerű, mint gondolod. Később elmesélem részletesebben. Most mennem kell.

Még volt egy kis időm a következő óráig, így egyedül akartam sétálgatni. Az egyik folyosón Potterék jöttek velem szembe. Nem állhatta meg szó nélkül magányomat.

-         Hát te? Így egyedül?

-         Gondoltam leakadok a többiekről. Kell a változatosság.

-         Velünk tartasz? Már ha nem szégyelled, hogy mardekáros létedre griffendélesekkel lógj.

-         Nem szégyellem. És mint már említettem, kell a változatosság. Hova mentek?

-         Az udvarra leülni, míg be nem csengetnek.

-         Oké, mehetünk.

Magam is meglepődtem kedvességemen. Mivel érdekembernek tartottam magam, úgy gondoltam, igazán félre tehetem egy időre az elveimet és nézeteimet, bár legszívesebben letéptem volna a mardekáros jelvényt taláromról. De hát mindig is azt tanították, a cél érdekében bármit!

Házambeli társaim megütközve néztek rám, társaságomat látva, de nem foglalkoztam velük. Csak remélhettem, hogy Draco nem szerez róla tudomást.

Mikor leültünk, Potter és Granger közé kerültem. A lány rögtön lecsapott rám.

-         Nem gondoltuk volna rólad, hogy ilyen normális vagy.

-         Nem vagyok abnormális, köszönöm. Ezt jó tudni. Amúgy ne ítélj elhamarkodottan!

-         Nem akartalak megbántani, ne haragudj!

-         Nem bántottál meg, ettől nem kell félned. Tudom, hogy te is zavarban vagy és csak mondani akartál valamit. Kérdezz nyugodtan, látom számos kérdés nyomja a csőröd. – mosolyogtam rá bátorítólag.

-         Oh, te aztán jó emberismerő vagy.

-         Csak annyira, mint az apám.

-         Jól kijössz vele?

-         Eléggé.

-         És nem… te nem…?

-         Nem félek-e tőle? Ha dühös, ajánlatos elkerülni, de amúgy nincs vele bajom. Nem mondanám, hogy félnék tőle, viszont nincs is rá okom.

-         Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de szereted?

-         Az apám. Persze, hogy szeretem. Mondjuk, ezt sose ejteném ki a számon előtte, mert nem a kedvenc mondata.

-         Téged is szokott feladatokkal megbízni, mint a csatlósait? – vette át a szót Harry.

-         Nem.

-         Nem bízik benned?

-         De. Viszont még fiatalnak tart, és félt.

-         A Halálfalóit ismered?

-         Persze. De ha nem gond, nem mondanék neveket.

-         Velük milyen viszonyban vagy? Ne értsd félre a kérdést!

-         Normálisan el tudok velük beszélni. Még tegezem is őket.

-         Tegezed őket? Lucius Malfoyt is?

-         Igen. Meglepő, ugye?

-         Eléggé. Sose hittem volna, ha nem mondod.

-         Mennünk kell lassan órára. A beszélgetést valamikor folytatjuk.

-         Levelezzünk? Úgyis mágiatörténet jön.

-         Megkockáztathatjuk, bár Draco mellett veletek levelezni…

-         Ja, igen. Akkor majd beszélünk.

-         Már késő. Lebuktunk. – Hermione félreállva a közeledő felé bökött a fejével.

Draco indulatosan közeledett, majd Pottert félrelökve megállt előttem.

-         Mit keresel te ezekkel?

-         Beszélgettünk.

-         Hogy tudsz lesüllyedni hozzájuk? Na mindegy. Gyere, menjünk!

Mikor a három barát már hallótávolságon kívül volt, újra megszólalt.

-         Ez mire jó? Hogy velük barátkozol.

-         Még származhat belőle hasznunk. Szóval csak ne üvöltözz velem, kérlek!

-         Rendben, de ne csinálj ebből rendszert!

  A tanítás után még volt egy órám elkészülni. Elővettem a göncöt, amit apámtól kaptam, magamra öltöttem és a tükrön keresztül eljutottam a házához, ahol már az öcsém is várt. Onnan hoppanáltunk egy Budleigh Babberton nevű faluba, egy takaros kis kőház elé. A vállamra nehezedő kéz jelezte, hogy apánk is velünk tartott.

-         Csak óvatosan, gyermekeim. Nem szabad lebecsülni a vénembert.

-         Te is bejössz?

-         Persze. Látni akarom a rémületet az arcán. Most valóban fel lesz forgatva a háza, nem kell megjátszania, hogy rátörtek a Halálfalók.

-         Bolond ember.

-         Na indulás! Most hagyom, hogy ti is játszatok egy kicsit.

Azzal betörtük az amúgy sem helyén lévő ajtót és beléptünk a rumlis házba.