Arany Virágok - 5. fejezet
2010.02.12. 22:19
Laza nap
Reggel én keltem hamarabb. Adtam egy puszit a szájára, aztán csak feküdtem mellette csendben, nézve, ahogy alszik. Lassan kinyitotta a szemét és álmosan pislogott rám. Hozzábújtam.
- Jó reggelt!
- Neked is! Haragszol még?
- Egy kicsit. De könnyen kiengesztelhetnél.
- Javíthatatlan vagy.
Megcsókoltam, de persze megint nem érte be ennyivel. Észbe kaptam, hogy tegnap este nem öltöztem át. Oldalra fordítva kikapcsolta a melltartómat, majd megpróbálta lehúzni, de nem hagytam neki.
- Ne kezd megint!
- Inkább te ne kezd! Most keltél fel.
- Na és? Már ébren vagyok.
- Akkor sem akarom. Én még fáradt vagyok. Különben is, órára kell mennünk.
- Itt is maradhatunk. Igazán lemaradhatunk az első két óráról.
- Nem.
- Ne akard drágám, hogy durvább eszközökhöz folyamodjak, ha magadtól nem térnél jobb belátásra!
- Ne fenyegess megint, mert itt hagylak.
- Csak rajta. De egy: akkor szakítunk, kettő: akkor mehetsz az öcsédhez aludni, három: előbb ki kell innen jutnod.
- Szuper. A karomat engedd el, mert fáj.
- Nekem a hátam fáj.
- Már bocsánatot kértem.
- Nem érdekel. Incarcerandus!
Észre se vettem mikor vette elő a pálcáját, de mire felocsúdtam döbbenetemből, már kikötözött az ágyhoz.
- Na ez hogy tetszik?
- Baromira meg fogsz még ezért fizetni!
- Jaj, de félek. Talán beárulsz apucinál? Ne nevettess!
- Rohadj meg!
- Nincs rá időm. Majd bejegyzem a határidőnaplómba.
Egy rántással megszabadított a nemrég kezelésbe vett ruhaneműmtől, de csak attól. Addig csókolgatott és simogatott, mígnem már egész testemben remegtem. A végére akár már kívántam is volna, hogy tegye meg, de nem. Ő csak tovább „kínzott”.
- Most se akarod?
- Talán.
- Talán? Az nem elég. Akkor folytatom.
- Ne!
- Mondd ki, hogy akarod, és én eloldozlak. Akkor viszont…
- Jól van, akarom.
- Helyes – mondta egy gonosz vigyor kíséretében.
Megszabadított béklyóimtól, majd maradék ruhámtól. Mielőtt folytatta volna, amit elkezdett, lezárta az ajtót egy Colloportus! – al. Ismét felém fordult, arcán hatalmas, önelégült vigyorral.
- Tüntesd el azt a vigyort a képedről, mert különben én teszem!
- Fogd be a szád drágám!
- Fogd be te!
- Rendben.
Azzal megcsókolt. Csókja ismét finom volt és gyengéd, elvonta a figyelmemet másról. Mozgása gyorsult, fokozódott a hevessége, szenvedélyessége. A percek gyorsan teltek, a sóhajok egyre gyakrabban hagyták el a számat, de figyeltem, nehogy hangos legyek. Az kínos lett volna. Éreztem, hogy már nincs sok a beteljesülésig, de az érzés elmaradt, Draco félbeszakította mozgását és mellém hanyatlott.
- Most mi van? – Pihegtem még mindig.
- Zavar, hogy félbehagytam?
- Nem jellemző rád a félmunka végzése.
- Nem is. Csak tartalékolom az erődet a következő menetre.
A plafont bámulva forgattam a szemem a kijelentésére, amit nem igen láthatott, de nem érdekelt. Káromkodni, vagy szidni épp nem volt erőm, meg elég levegőm.
Másodpercekig még nagy kortyokban nyelve a levegőt pihentem, de aztán Draco jelezte, hogy folytatná, amit abbahagyott.
A kábulat szélére sodort a gyönyör, de sose engedte túllépnem annak határát. Nem tudom meddig voltunk együtt, de szinte álomba zuhantam, miután végeztünk.
- Most már kelj fel! Mennünk kéne.
- Nem megyek sehova. Aludnom kell.
- Ennyire nem fárasztottalak le.
- Dehogynem. Nagyon is. Maradjunk még pár percet, kérlek!
- Nem lehet. Gyere zuhanyozni! Az jót fog tenni.
- Vigyél ki! Lábra se bírok állni.
- Te szegény.
Ölbe kapott és a zuhany alá állított, megengedte a hideg vizes csapot, ám a meleget „elfelejtette” hozzányitni. Rögtön magamhoz tértem álmosságomból.
- Ez hideg! – visítottam.
- Látom, felébredtél.
- Gonosz.
Mikor megfelelő hőfokú víz zubogott a rózsából, Draco is beállt alá. Tíz perc zuhany is jót tett kábaságomnak, így neki indultam öltözködni, de Draco ismét visszahúzott.
- Várj még egy kicsit. Most már annyira nem is sürgős elindulnunk.
- Elég volt az előbb. Esetleg este folytathatjuk, de nem most.
- Este? Na jó, addig talán még tudok várni.
Sietősen felöltöztünk, összekapkodtuk cuccainkat és elsiettünk az aktuális órára: bájitaltanra. Meglepett, hogy még csak a második óra tart, bár már a fele óra eltelt. Magyarázat nélkül ültünk be a terembe, és hozzáláttunk aznapi feladatunknak, amit természetesen csak félig sikerült elkészíteni a késés miatt.
Szünetben megkerestem Santhost, hogy elmondjam neki a feladatot, ő azonban már tudott róla.
- Én is beszéltem apával. Tanítás után egy órával megyünk. Jobb feladatot nem is bízhatott volna ránk.
- Bizony. Már rég szerettem volna elbeszélgetni az öreggel.
- Jut eszembe, miért késtetek ennyit? Ez nem jellemző rád.
- Majd később elmondom. – kacsintottam rá, mire ő rögtön vette a lapot.
- Csak nem?
- De. Bár ez nem volt olyan egyszerű, mint gondolod. Később elmesélem részletesebben. Most mennem kell.
Még volt egy kis időm a következő óráig, így egyedül akartam sétálgatni. Az egyik folyosón Potterék jöttek velem szembe. Nem állhatta meg szó nélkül magányomat.
- Hát te? Így egyedül?
- Gondoltam leakadok a többiekről. Kell a változatosság.
- Velünk tartasz? Már ha nem szégyelled, hogy mardekáros létedre griffendélesekkel lógj.
- Nem szégyellem. És mint már említettem, kell a változatosság. Hova mentek?
- Az udvarra leülni, míg be nem csengetnek.
- Oké, mehetünk.
Magam is meglepődtem kedvességemen. Mivel érdekembernek tartottam magam, úgy gondoltam, igazán félre tehetem egy időre az elveimet és nézeteimet, bár legszívesebben letéptem volna a mardekáros jelvényt taláromról. De hát mindig is azt tanították, a cél érdekében bármit!
Házambeli társaim megütközve néztek rám, társaságomat látva, de nem foglalkoztam velük. Csak remélhettem, hogy Draco nem szerez róla tudomást.
Mikor leültünk, Potter és Granger közé kerültem. A lány rögtön lecsapott rám.
- Nem gondoltuk volna rólad, hogy ilyen normális vagy.
- Nem vagyok abnormális, köszönöm. Ezt jó tudni. Amúgy ne ítélj elhamarkodottan!
- Nem akartalak megbántani, ne haragudj!
- Nem bántottál meg, ettől nem kell félned. Tudom, hogy te is zavarban vagy és csak mondani akartál valamit. Kérdezz nyugodtan, látom számos kérdés nyomja a csőröd. – mosolyogtam rá bátorítólag.
- Oh, te aztán jó emberismerő vagy.
- Csak annyira, mint az apám.
- Jól kijössz vele?
- Eléggé.
- És nem… te nem…?
- Nem félek-e tőle? Ha dühös, ajánlatos elkerülni, de amúgy nincs vele bajom. Nem mondanám, hogy félnék tőle, viszont nincs is rá okom.
- Lehet, hogy ez furán fog hangzani, de szereted?
- Az apám. Persze, hogy szeretem. Mondjuk, ezt sose ejteném ki a számon előtte, mert nem a kedvenc mondata.
- Téged is szokott feladatokkal megbízni, mint a csatlósait? – vette át a szót Harry.
- Nem.
- Nem bízik benned?
- De. Viszont még fiatalnak tart, és félt.
- A Halálfalóit ismered?
- Persze. De ha nem gond, nem mondanék neveket.
- Velük milyen viszonyban vagy? Ne értsd félre a kérdést!
- Normálisan el tudok velük beszélni. Még tegezem is őket.
- Tegezed őket? Lucius Malfoyt is?
- Igen. Meglepő, ugye?
- Eléggé. Sose hittem volna, ha nem mondod.
- Mennünk kell lassan órára. A beszélgetést valamikor folytatjuk.
- Levelezzünk? Úgyis mágiatörténet jön.
- Megkockáztathatjuk, bár Draco mellett veletek levelezni…
- Ja, igen. Akkor majd beszélünk.
- Már késő. Lebuktunk. – Hermione félreállva a közeledő felé bökött a fejével.
Draco indulatosan közeledett, majd Pottert félrelökve megállt előttem.
- Mit keresel te ezekkel?
- Beszélgettünk.
- Hogy tudsz lesüllyedni hozzájuk? Na mindegy. Gyere, menjünk!
Mikor a három barát már hallótávolságon kívül volt, újra megszólalt.
- Ez mire jó? Hogy velük barátkozol.
- Még származhat belőle hasznunk. Szóval csak ne üvöltözz velem, kérlek!
- Rendben, de ne csinálj ebből rendszert!
A tanítás után még volt egy órám elkészülni. Elővettem a göncöt, amit apámtól kaptam, magamra öltöttem és a tükrön keresztül eljutottam a házához, ahol már az öcsém is várt. Onnan hoppanáltunk egy Budleigh Babberton nevű faluba, egy takaros kis kőház elé. A vállamra nehezedő kéz jelezte, hogy apánk is velünk tartott.
- Csak óvatosan, gyermekeim. Nem szabad lebecsülni a vénembert.
- Te is bejössz?
- Persze. Látni akarom a rémületet az arcán. Most valóban fel lesz forgatva a háza, nem kell megjátszania, hogy rátörtek a Halálfalók.
- Bolond ember.
- Na indulás! Most hagyom, hogy ti is játszatok egy kicsit.
Azzal betörtük az amúgy sem helyén lévő ajtót és beléptünk a rumlis házba.
|